Oly régen történt, hogy már nem is emlékszem pontosan. Talán 2003-at írtunk, amikor egy unalmas, átlagos napon, a polcon heverészve megláttam Őt, amint göndör fürtjeivel, mosolyogva belépett a boltba. Hirtelen megváltozott a világ: minden megelevenedett, megszínesedett, mintha még a nap is másként sütött volna. Csak szófoszlányok jutottak el hozzám, hogy hátizsák…, meg túrázás…, meg kék…, meg 35 literes… – ilyesmik. A szívem hevesebben kezdett dobogni, ahogy a túracipők, aláöltözetek és kempingfelszerelések között hozzánk, azaz pontosabban, HOZZÁM közelített. Megtapogatta, kinyitotta, bezárta, felpróbálta több társamat is, de szemmel láthatóan nem volt elégedett. Éreztem, hogy ez az én napom. Igen! Nem történhet másként! Ő hozzám tartozik. Végérvényesen és megmásíthatatlanul. Egyszercsak megéreztem lágy érintését. Finoman és kedvesen leemelt a polcról. Figyelmesen megvizsgált kívül-belül. Megnézte a hasamat, megtapogatta zsebeimet, kicsatolt-becsatolt, majd végül a hátára vett. Olyan szeretetteljesen bánt velem, hogy majd elolvadtam boldogságomban. Fantasztikus érzés volt eggyé válni. Olyan, mintha odafent minket egymásnak teremtett volna a mindenható. Ezt Viki – mint később a nevét megtudtam – is érezhette, mert le sem akart tenni a hátáról…

Szóval így kezdődött életre szóló barátságunk, mely azóta is tart. Sőt. Még szorosabbá vált. Az elmúlt közel két évtizedben Társak voltunk fogcsikorgató hidegben, izzasztó melegben, esőben, hóban, napsütésben, sziklaormokon és szurdokok mélyén, erdőkben és tengereken. Bejártuk a világ számtalan szegletét: voltunk fent a messzi északon a rénszarvasok földjén, kint az óceánon a virágos Madeira szigetén, lent délen a keselyűk birodalmában. Még a Föld túloldalára, Új-Zélandra is elmerészkedtünk.

Megszámlálhatatlan izgalmas, csodálatos, félelmetes, mulatságos, érdekes vagy épp embert próbáló kaland történt velünk. De ezeket majd szép sorjában elmesélem.

Tarts velem, az elbeszéléseimen keresztül Te is átélheted utazásainkat képzeletben!