Az éjszaka a menedékházban remekül telt. Olyan sok fát sikerült az éjjel a kályhába tömni biztos, ami biztos alapon, nehogy a tűz elaludjon, hogy az emeleti fekvőhelyen kánikula tombolt, így még az ablakot is ki kellett nyitni.
A szél azonban nem csitult, s a felhők sem tűntek el, így a sarki fény számunkra láthatatlan maradt (a felhők fölött persze volt…). Egyébként nagyon izgi tud lenni, hogy ha csak pisilni akar kimenni az ember, akkor is be kell öltözni teljes téli menetfelszerelésbe. Sőt, egyik társunk még a hótalpat is felcsatolta, hogy elérjen a kb. 10 m-re levő pottyantós budiba, amit alapvetően csak nagy dolgokra használtunk, a folyó ügyeket elintéztük a ház mellett. (Barátunk nem sejtette, hogy a hó olyan tömör, hogy simán végig lehetett menni a tetején puszta bakancsban is.) Főzni, fogat mosni, mind a megolvasztott hóból lehet, bár arra kínosan ügyelni kell, hogy hol van az általunk kijelölt illemhely és honnan vételezzük a havat. Szerencsére sem a színe, sem az íze nem volt furcsa a teánknak…
Reggel 9-re össze is készültünk, rendbe tettük a házat és irány a kisbusz. A visszaúton leginkább hátszél fújt, ami sokkal emberbarátabb, mert így az arcunk megúszta a nekicsapódó, tűszúrásszerű jégkristály áradatot. Ahogy elértük a gerincet, fantasztikus látvány tárult elénk: a tó, s az azt körülvevő végtelen erdő, mely messze túl nyújtózott a horizonton. Bár itt-ott települések és házak is megbújtak, mi abból semmit sem láttunk, mert annyira beleolvadnak a tájba. Hiába, ott azért tudnak ökoszemlélettel építkezni…
A lefele úton megállapítottuk, hogy vannak nálunk sokkal belevalóbb fickók is. Egy kis piros sátor lapult a két hegy között a nyíresben, s egy fiatal pár töltött el ott egy romantikus éjszakát. Már ha bárki számára a fagyhalál közeli állapot romantikus tud lenni…
Délben már készen is álltunk, hogy visszamenjünk a sarkkörig, a télapófaluba. Tudtuk, hogy Miki már vár ránk, hisz jól viselkedtünk egész évben és hát vártuk ám az ajándékot. 
Fura volt visszatérni a tömött főútra a civilizációba, a csend és nyugalom után. Ráadásul az éjjel igen komoly hőmérséklet emelkedés következett be, így az út menti hó megolvadt és óriási vizekben folydogált az utakon.
A télapó faluban rengeteg ember – leginkább ázsiaiak – téblábolt, fotózott, vásárolgatott. Nekünk kis lelki törést is okozott a nagy nyüzsi. Nem ehhez szoktunk az elmúlt nyolc napban. Kb. fél óra sorban állás után be is jutottunk a Télapóhoz, aki aznap nem fogott velünk kezet („Santa is not shaking hands today” – közölte velünk a piros sapkás manó), mert a koronavírus mizéria már ott is kezdte ekkor felütni a fejét. De azért megengedte, hogy mellé üljünk és egy közös képet készítsünk. Sőt még beszélgetett is velünk, azt is tudta, hogy Budapest két részből áll. Végül is, járt már nálunk. Határozottan állíthatom, a télapó igenis létezik – van kék szemű, van barna szemű változata is. Épp melyik van műszakban… És van rénszarvas húzta szánja is.
Bár a télapó faluban is lehet kutyaszánozni, meg rénszarvasokkal ismerkedni, ám én nem ajánlom, mert nagyon futószalagszerű, lelketlen az egész. Amolyan „fast husky/fast reindeer program”, mint a „fast food” étterem. Oda sem egy meghitt romantikus vacsoraélményért térünk be, hanem hogy kipipáljuk az evést, s rohanhassunk tovább. Itt a faluban rengeteg a szuvenír árus, sok az ember, temérdek az értéktelen ajándéktárgy, de ettől függetlenül egy pár órás misét azért megér a hely. De ne várjunk tőle egetrengető élményt.
Mi is két órányi nézelődés után beültünk a buszba, főleg, hogy az eső is szemerkélni kezdett. A szállásunkig levő két órás vezetés minden volt, csak csodálatos utazás nem. Szakadó eső, óriási pocsolyák, csúszós utak… Amikor kiszálltam a buszból, majdnem hanyatt estem, úgy kellett elkapnom a kilincset, mert a centis víz alatt, tükörjég lapult.
Este hétre értünk a szállásunkra, ami a Tornio folyó partján, ám már Svédországban található. Így egy kis időutazásban is részünk volt, mivel a finneknek egy órával előttünk ketyeg az órája. Még egy búcsú szaunázást is beiktattunk az esti programunkba (bár már az éjszaka kellős közepén), ám előtte még elmorzsoltuk az utolsó könnycseppeket, megfőztük a búcsúvacsorát, kielemeztük az elmúlt hét varázslatos történéseit és nem utolsósorban megpróbáltunk beleférni, mármint a cuccaink, a táskáinkba, meg a határként megadott 23 kg-ba. Gondolom, nem árulok el nagy titkot, hogy ez nem mindenkinek sikerült elsőre…
Másnap reggelre 20 cm friss hó esett, az ég kitisztult, s a nap elkezdte bontogatni első sugarait. Nyoma sem volt már az előző éjszakai locs-pocsnak. Ekkor tárult elénk a pazar látvány: a Tornio folyó zúgóival, s két oldalán a kis piros házikókkal, mint megannyi málnaszem. Mivel csak kora délután indult a gépünk, még egy kis búcsúfakutyázásra is futotta időnkből. Délután 1-kor aztán felemelkedett velünk a gépmadár, mi pedig végső búcsút vettünk a számunkra oly kedves és varázslatos Lappföldtől…
