Végre elérkezett a nagy nap! Irány a hegyek! Én is újra hasznosnak érezhetem magam. Viki még reggel a kempingben alaposan megetetett. El kellett nyelnem az összes számára fontos holmit: vizet, elsősegélycsomagot, kést, fejlámpát, tartalék ruhát, ennivalót, külső aksit (power bank), esőkabátot és a maszkot. Alig győztem, annyi cuccot pakolt belém. Hát, mi tagadás, szoknom kell még az új trendet. Ezt a maszk dolgot nehezen veszi be a gyomrom, pedig sok minden láttam már a túráim során…
A reggeli pakolás során a környező hegyek belevesztek a szürke felhők masszájába, nem sok jót ígérve a mai napra. De, mint tudjuk, a Társam szlogenje: „Nem azért utazok, mert jó idő lesz, hanem azért lesz jó idő, mert utazok”. Hát én ebben bíztam, meg abban is, hogy Viki jól kitalálta és alaposan átgondolta a mai programot. Nem hiába a Párom. S láss csodát, mire elértük a Dolomitok nyugati részén található türkizkék ékkőként ragyogó tavat, a Lago di Carezza-t, hétágra sütött a nap. S mint a hangyák a bolyban, úgy hemzsegtek a turisták is a tó körül. Azért tudtunk pár fotót készíteni mi is, de sokat nem időztünk itt, mert mi jobban szeretjük a csendes helyeket. Át is mentünk egy másik hegyre, hogy tegyünk egy rövid (3-4 km) körtúrát, ahol édes kettesben tudtunk lenni. Közben a hátunk mögött, a Dolomitok felett, már készülődött a világvége. A hegycsúcsok eltűntek, helyette fekete zivatarfelhők uralták a teret és látszott, hogy tőlünk pár km-re már szakad az eső. Mi persze kényelmesen befejeztük a sétánkat, és amikor beszálltunk az autóba, akkor érkeztek meg az első kövér esőcseppek. De addigra a napi program már pipa. Egy feladat maradt hátra: alvóhelyet keresni éjszakára. Én elterpeszkedtem az anyósülésen, mint aki jól végezte dolgát, és ezt a feladatot rábíztam Páromra. Ő úgyis mindig feltalálja magát. Bevezetett az egyik híres hegyi városkába és az út melletti kempingben sátorhely után érdeklődött. Eddigre az eső elállt szerencsére, csak az óriás pocsolyák árulkodtak a nyári felhőszakadásról. És ekkor jött a döbbenet. Nincs sátorhely. A kemping teljesen megtelt. Nem baj, van egy másik a település túlsó végén. De a válasz ugyanaz. Fully booked. Azaz egy nyomorék 4 m2 helyet sem tudnak nekünk adni. Láttam Viki arcán a nyugtalanságot. Vadkempingezni nyíltan nem lehet, szinte mindenhol tiltó táblák vannak. A kempingekben pedig nincs hely. Sakk matt. Autóban aludni meg azért nem annyira kényelmes, valljuk meg őszintén. Viki eddigre berágott, s úgy döntött, hogy akkor változtat a másnapi tervein és elindul visszafelé, (merthogy a Dolomitok nyugati részén voltunk ekkor) hátha lesz valahol bivak hely. Az út egy 2000 m magas hágó (Sella) felé vezetett, s mi egyik hajtűkanyar után vettük be a másikat. Már csak pár száz méterre lehettünk a hágó alatt, amikor egy nagyobb parkolót pillantottunk meg, ahonnan egy sorompóval lezárt út vezetett be a hegy felé. Viki kiszállt és besétált rajta. Megállapította, hogy a hely tökéletes a sátrazáshoz, mivel a bokrok takarnak, s a marcona rendőrök így nem vesznek észre, ha épp arra vetődnének. De azért jó lett volna az autót is átgyűrni valahogy a sorompó alatt. Miközben ezen morfondírozott, észrevett egy másik családot autóstul, sátrastul. Hát ez, hogy a fenébe lehet, hisz az ő autójuk sem Kitt a Knight Riderből, hogy csak úgy repkedjen ide-oda?? Látva Párom elkerekedő szemeit, elárulták a nagy TITKOT. A sorompó nincs lezárva, csak úgy tűnik, mintha le lenne lakatolva. De. A sorompót tartó bilincset le lehet emelni, s máris nyitva az út. Tádááám. Nosza a keressünkegyjóhelyetéjszakára hadművelet máris sikeresen befejeződött. 2500 méteres hegyóriások árnyékában, immár megbékélve a világ folyásával teletömtük hasunkat, majd a sátor előtt Ő vállamra hajtotta a fejét, s lustán elnyúlva meredtünk bele a távolba… élveztük a csendet…. élveztük a pillanatot…
