Az éjjel nemhogy csitult volna a szél, de még jobban rázendített. Ez azért érintett rosszul, mert a délelőttre tervezett motorosszánozás lehetősége eltűnni látszott a fehérségben. Helyi vezetőnk ugyanis már hajnal óta szélmalomharcot vívott a hókupacokkal egy katonai bázison. Amit a hókotróval eltolt, kis idő múlva újra az úton volt. Így egész délelőtt ültünk a meleg faházunkban a süvítő szelet hallgatva és vártuk, hogy vajon felcsillan-e a remény és a szánvezetőnk időben visszatér, hogy elvihessen minket. Aztán be kellett látnunk, hogy a lepényhal is bevégezte sorsát. Szomorúan állapítottam meg, hogy bekövetkezett az, ami az elmúlt évtizedben még sosem. Nem tudtunk megvalósítani egy fakultatív programot a mostoha időjárási viszonyok miatt.
A szánozás azonban csak az egyik dolog volt, a másik, hogy aznap az egyik lappföldi nemzeti park menedékházában kívántuk tölteni az éjszakát. Ez azt jelenti, hogy két napi menetfelszereléssel felpakolva kell 2,5 órát menni a hegyre süvítő szélben, megjósolhatatlan látási viszonyok közepette. De legalább nem szántottak a mínuszok, csupán pár fokkal voltunk zéró alatt. Aki nem járt még ilyen tájon ilyen szélsőségek körülmények között, annak ez igen váratlan és akár lelkileg „megterhelő” tud lenni, ezért leültettem délelőtt a csoportot és elmondtam nekik, hogy mi vár majd rájuk odakint. Egy percig sem szőttem köré rózsaszín meseszálakat, azt akartam, hogy testben (azaz megfelelő felszereléssel) és lélekben készüljenek fel arra, ami a hegyen lesz. Bennem egy szemernyi kétely sem volt, hogy mindenki „simán” megcsinálja, hisz nem véletlenül a barátaim 
, de azért biztos, ami biztos. Az meg fel sem merült bennem egy pillanatra sem, hogy ne menjünk fel a hegyre, hisz ez az utazásunk egyik csúcspontja, másrészt aznap éjjelre nem volt szállásfoglalásunk. Egy menedékház meg mégiscsak jobb, mint iglut építeni a tomboló viharban…
Ebéd után bepakoltuk az összes cuccunkat a buszba és nekiindultunk a nemzeti parkig levő újabb 120 km-es etapnak. Felhős, tejfehér idő volt körülöttünk, szállingózó hóval és süvítő széllel (a farkasok még mindig menedékben), ráadásul embernyi magas hófallal az út két oldalán, mely így szinte egysávosra szűkült. A helyzet nem igazán kedvezett a vezetésnek és akkor nagyon enyhén fogalmaztam. A szavakat, amik a fejemben voltak annyira durvák, hogy inkább nem írom le, főleg, amikor hirtelen a semmiből szembe jött egy óriási kamion vagy amikor félig keresztbe állt az úton egy kicsúszott személyautó. Mivel több tízezer km vezetési rutinom van már ilyen havas körülmények között, ezért ez most is átsegített a nehézségen, de persze végig figyelni kellett, szó sem volt rutinvezetésről vagy tájnézegetésről.
A nemzeti park pihenőhelyére érve összeszedtük a kétnapnyi felszerelést, kaját, túlélő készletet és délután 3-kor nekiindultunk a hegynek, mely alulról nézve még egész barátságosnak tűnt. Bár én tudtam, hogy ez csak illúzió, amolyan vihar előtti csend. Az ösvény kezdetben egy tó mellett halad, majd bevezet a fenyőerdőbe és hirtelen emelkedni kezd. Itt a magas fák miatt az ember védettséget élvez a természeti elemektől. Ám amint ritkulni kezdett az erdő, úgy vágott arcunkba a szél, s az addig könnyen követhető kijárt ösvényt hirtelen kisebb, de inkább nagyobb hókupacok borították, s ekkor már csak sejteni lehetett, hogy merre is kell menni. Pont szemből fújt a szél, amit annak ellenére, hogy csak -5 fok volt, elég hidegnek, csípősnek lehetett érezni. Arra meg kínosan ügyelni kellett, hogy ha levettük a kesztyűnket, mert például orrot akartunk fújni, akkor elemi erővel szorítani kellett őket, hacsak nem akartunk neki integetni, amint tovaszáll a fák felett.
Közben szép lassan szürkülni kezdett, ahogy mentünk bele az estébe. Rajtunk kívül senki nem vállalkozott a „könnyű” esti sétára, így az egész nagy fehérségben csak mi virítottunk amolyan (szín)foltként.
Két és fél óra gyaloglás után kisebb földrengést észleltem, pont, amikor a gerinc mögött megpillantottuk a házunkat. A társaim egy részének ekkor esett le az a bizonyos kő…
Én eközben örömmel nyugtáztam, hogy imám meghallgattatott, s valószínűleg magunk leszünk a házban, mivel az ingyenes felében nem pislákol világosság. A fizetős részben viszont egy kisebb társaság vacsorázott, de hát az minket nem zavart. A házba lépve éreztük, hogy fagypont körül lehet a hőmérséklet, mert a leheletünk is meglátszott, s a kezünk is nehezen mozgott, miközben hárman próbáltunk begyújtani a vaskályhába. Az az íratlan szabály Skandináviában, hogy a házakat olyan állapotban kell hagyni, ahogy találtuk. Ez azt jelenti, hogy ki van takarítva, a fahasábok be vannak készítve, hogy ha valaki a hóviharban beesik, akkor tényleg túl tudjon élni a legmostohább körülmények között is. Szóval volt fánk (nem a farsangi), csak fel kellett aprítani, hogy könnyebben lángra kapjon. Sikerült is azonnal tüzet csiholni, de legalább 1 óra volt, mire a kabátokat le tudtuk venni, majd újabb 2 óra múlva pedig már kis túlzással közelítettünk a szauna hőmérséklethez. Annyira klasszak ezek a faházak, és olyan jó a kályha, hogy tényleg komfortos meleget lehet csinálni, csak éjjel gondoskodni kell az utánpótlásról. Azaz valakinek ki kell másznia a hálózsák melegéből, majd vissza kell szórnia az álomport a szemére, hogy aludni tudjon.
(A menedékházakról majd egy külön blogbejegyzést írok, mert érdekes, ám teljesen más világ, mint amiben nap, mint nap élünk.)
S ha már ropogott a tűz, egy kis hangulatos sütögetésbe kezdtünk, hisz úgyis eljött a “party time”, azaz a vacsoraidő. Sajnos az óriási széllel szép, tejködszerű felhők érkeztek, emiatt a sarki fény megfigyelés lehetősége rohamléptekkel távolodott. Így az este folyamán már újabb izgalmak nem vártak ránk…
