Reggel csodás napsütésre és -25 fokra ébredtünk. Az ablakunkból elképesztő látványt nyújtott a párkányig érő hó, a fákat vastag fehér lepel borította, s minden vakítóan csillogott, szikrázott, a horizont fokozatosan váltott pinkből aranyló fényekbe. Nosza, ki is mentünk rövidnadrágban, mezítláb egy kis felfrissülésért, ami egyébként a mindennapos rutinunkká vált már ekkorra. Gábor barátom kihasználta az alkalmat, hogy lenge öltözékében megreptesse a drónját és újabb meseszép felvételeket készítsen.
A mai napra egy egész napos, 18 km-es hótalpas túrát terveztem Finnország legnagyobb nemzeti parkjába, a Lemmenjokiba. Itt található Európa legérintetlenebb vadonja, dübörgő vízesésekkel, kígyóként tekergőző folyókkal, zöldellő erdőkkel, változatos vadvilággal, ahol nemhogy szekérút, de még jelzett turistaösvény is alig akad. Ha el akarsz vonulni a világtól, akkor itt napokat bolyonghatsz anélkül, hogy egy teremtett lélekkel találkoznál.
Miután összekaptuk magunkat, elindultunk a szomszédban (100 km-re) található nemzeti parkba. Útközben a hőmérő higanyszála -28 fokig esett. Egész utunk negatív hőmérsékleti rekordját mértük. Ami igen érdekessé tette az utazást, hogy pár km-rel arrébb meg „csupán” -15 fok volt. És ez így váltakozott az egyórányi autókázás során. Tíz-tizenöt fok fel-le ingadozás, azért ez nem megszokott – nálunk legalábbis. Szerencsére a túra kiindulópontjánál pont melegebb volt, így sikerült elkerülnünk a fagyhalált. Először a helyi kávézó felé vettük az irányt, mely a Lemmen folyó partján található. A jégen egy magányosan baktató rénszarvasra lettünk figyelmesek, mely a fölé küldött dróntól annyira meglepődött, hogy szaporára fogta lépteit és tovaügetett. Mi pedig bementünk a zsúfoltnak korántsem mondható étterembe (csak mi voltunk a vendégek), hogy a túra előtt bekoffeinezzünk. Ennek, s az útközben történt fotós szünetnek köszönhetően csak délben tudtunk elindulni túránkra ragyogó napsütésben, szélcsendben és ropogó mínuszokban. Rajtunk kívül egy teremtett lélek sem lézengett a parkban.
Nagy mínuszokban imádok gyalogolni, mert zene füleimnek, ahogy a lábam alatt ropog a hó. A nagy fehérségben minden olyan tisztának, érintetlennek, frissnek hat.
Ahogy haladtunk felfele az egyik tunturi (tarhegy) oldalán, egy rénszarvast pillantottunk meg a fák között. Sajna ő is észrevett minket, így esze ágában sem volt közelebb jönni hozzánk. Sőt. Közben szép észrevétlenül gyülekezni kezdtek a felhők felettünk. Először csak vékony fátyolszerűen borította be az eget, majd egyre inkább körbevette a magasnak egyáltalán nem mondható hegyet. Ám mielőtt még a csúcstámadást elindítottuk volna, egy kis fából készült kotában (sámi sátor) tüzet gyújtottunk és elmajszoltuk szendvicseinket. Ekkor már éreztük, hogy a szél is igencsak feltámadt, mellyel egyébként egy újabb melegfront jelezte érkezését. Ennek ellenére úgy határoztunk, hogy felmegyünk a 2 km-re levő hegytetőre. Amint a meredek rész felé vettük az irányt, a hó is hirtelen elmélyült, s elöl baktatva újra találkoztam azzal a fura jelenséggel, hogy elöl mindig kevesebb az oxigén. Közben a csúcs teljesen eltűnt, egy nagy fehér massza volt előttünk s egy kisebb rénszarvascsorda sejlett fel a ködben, amint zuzmót kerestek a hó alatt. A szél már eszméletlenül süvített, igazi “Delta feelinget” varázsolva körénk. Nem semmi, hogy egyik óráról a másikra mennyire meg tud változni a táj, s a kellemes kirándulás hamar tortúrába – szélsőséges esetben akár túlélő túrába – tud torkollani. Ám én ezt is roppant tudom élvezni. De aki nem szokta a szántást, annak ez nagyon komfortzónán kívüli helyzet tud lenni. Ám Lappföld már csak ilyen, egy állandóan változó, ezerarcú vadon…
Még mentünk egy kicsit előre, de aztán elvetettük a csúcshódítás ötletét, mert fent az égvilágon semmit nem láttunk volna a táj szépségéből, csak magunkat szívattuk volna halálra. Fel is vettük a maszkot, síszemüveget, vastagabb kesztyűt, mindent, ami megvéd a szél okozta hidegérzettől. Pont úgy néztünk ki, mint Darth Vader a Csillagok háborújában. Búcsút mondtunk a szarvasoknak és a tunturinak, s elindultunk lefele. A nap már rég eltűnt a felhők mögött, az idő igen barátságtalan arcát mutatta. Legalább ezt is megtapasztalja, az, aki még hasonlóban sem járt, s Lappföld egy másik oldalát is megláthatja.
Van, aki a visszautat megszenvedte, van, aki élvezte. Ki mire tud ráhangolódni az adott helyzetben. Mindig fontos, hogy ne a körülményektől tegyük függővé a hangulatunkat, hanem igyekezzünk kihozni a legjobbat az adott helyzetből, s nézzük meg, mi lehet ebben jó számunkra.
Pont sötétedésre értünk az autóhoz, s fáradtan vettük le a hótalpakat csizmáinkról a 15 km-es túra után. Rám még várt egy bő egy órás vezetés a hóátfúvásokkal tarkított elhagyatott úton. Este a házigazdánk felesége isteni siketfajd pörköltet rittyentett vacsorára, melyet almáspiskótával koronáztunk meg. Siketfajdot a kinti éttermekben sem lehet kapni, ezért megtiszteltetés, hogy kizárólag a mi kedvünkért készítették el ezt az ételkülönlegességet.
Este a jó meleg szaunában ülve hallgattuk, ahogy kint süvít a szél, s a farkasok csak azért nem ordítottak, mert ők is fedezékbe vonultak az ítéletidő elöl…
