A mai nap pihenőnap volt. A csapatnak. Nekem viszont egyáltalán nem. Ugyanis ezúttal nem a „szomszédba” utaztunk, hanem egészen az Inari tóig, s onnan még tovább a szállásig. Ez egy kb 400 km-es távot jelent (4-5 h), havas-jeges úton. A szöges gumiknak köszönhetően azonban jó tempóban, akár 100-110 km/h-val is lehet haladni. És végre ma felkelt a nap. Azaz eddig is felkelt – gondolom – csak nem láttuk, mert mindig egybefüggő felhőtakaró úszkált az égen. Ki is használtuk az alkalmat és a technika vívmányainak köszönhetően felülről is megörökítettük a napfelkeltét valahol útközben (a youtube csatornámon meg is tudod nézni az erről készült kisfilmet). Az éjjel észrevétlenül bekúsztak a mínuszok Lappföld légterébe, így kicsit szokatlan módon fázósra sikerült a rövid pihenőnk a -15 fokban, melyet meg is éreztünk a vizeletkibocsátás során.
A felvételek begyűjtése után robogtunk is tovább, hisz még hosszú út várt ránk. Az aranyásó vidékre érve kávészünetet tartottunk és a parkolóba gurulva a szánk is tátva maradt a csodálkozástól. Emelet magasságig feltornyozott hókupacok mindenfelé, de még az út mellett is mellmagasságig ért a hófal. A kupacokba vakond módjára emberek próbáltak lyukat ásni, hogy elkészítsék saját iglujukat. Egy férfi pedig az egyik tetőn tolta a havat.
Itt Lappföldön egyébként nagyon különleges foglalkozásokat lehet űzni: van jégfalmászás guide, iglu barista, télapó vagy épp tetőhótoló (finnül kb így hangzik: katto lumilapio) Ez utóbbival elég jól is lehet keresni. Gondolom, nem mindenki csinál szívesen akrobatamutatványokat a -20 fokban 6 m magasan.
Én rég láttam már ekkora havat, itt Lappföldön meg talán még sosem…
Miután mindenki felül betöltött, alul pedig kiürített mindent, visszamásztunk a kisbuszba, hogy még további szélességi köröket hódítsunk meg. Tudtam, hogy útközben lesz egy klassz kilátópont egy híres síhelyen, ahol ráadásul pont sütött a nap, így újabb megállót iktattunk be. Itt elég hideg levegő ölelt körbe minket (-15 plusz szél, ami miatt a hidegérzet fokozódik), így rekord sebességgel készítettük el a fotóinkat, mielőtt még az okostelefonok aksijai bemondták volna az unalmast. Be is mentünk gyorsan a parkolóban található jégbe zárt épületbe, mely kívülről a Frozen film egy díszletére emlékeztetett, s amiről csak bent derült ki, hogy valójában egy vendéglátó egység. Miután elgémberedett ujjaink felolvadtak s képessé váltunk kinyitni a kisbusz ajtaját, folytattuk utunkat, mert 1 órára már a rénszarvasfarmon volt jelenésünk. Tíz perccel hamarabb meg is érkeztünk, a szarvasok érdeklődéssel (vagy inkább csak nem leplezték kaja utáni sóvárgásukat) figyeltek minket. Hamarosan el is kezdődött a sámik életével való ismerkedés, aminek első része volt a szarvasok megetetése. Hát persze! Ezért bámultak minket annyira, nem mi voltunk érdekesek, hanem a kaja, amit már alig vártak! Közben egy csomó érdekes dolgot is megtudtunk a rénszarvasok életéről, majd jöhetett a szánozás. Rudolf és társai repítették tova (na azért ez igencsak túlzás, inkább volt nevezhető kényelmes sétának) a csoportot egy rövid körre az erdőben. A farm látogatása során mindenki kipróbálhatta a lasszóvetést is. Mi egy álló műszarvasra sem igen tudtuk rádobni a kötelet, a sámik pedig vágtató szarvasok tömegéből képesek kiválasztani és elkapni a sajátjukat. Nyilván már pici gyerekkoruktól gyakorolják a mesterséget. Amúgy jó móka, itthon is lehetne célbalasszózást gyakorolni…
A farmon szerzett élmények után még a helyi múzeumba is beugrottunk, ahol először egy csodás kisfilmet tekintettünk meg a sarki fényről, majd lappföld természetét, s a sámik életét bemutató remek kiállítást jártuk végig. A végén pedig már csak egy laza 120 km-t kellett megtenni a szállásig, mely a tajga kellős közepén található. Itt közel s távol semmi nincs. Mindössze pár ház és a természet. Nincs vonat, nincs szomszéd, nincs autóforgalom (kb 8-10 autó/nap), nem ugatnak kutyák, nem kukorékolnak kakasok, nincs harangszó. Csend van. Nyugalom. Harmónia. Béke. Ha behunyod a szemed, hallod a saját véred lüktetését a füledben. Ideális hely elvonulni a világ zsizsegésétől, s egy kicsit magaddal/magadban lenni, befelé figyelni. Itt inspirálódhatsz, ötleteket gyűjthetsz életed hogyantovábbjával kapcsolatban.
A vacsorát házigazdánk készítette el: jávorszarvas pörkölt és erdei bogyós desszert. Igazi különlegesség és persze nagyon finom.
Mivel csillagos éjszakának néztünk elébe, ezért számíthattunk az északi fény megjelenésére is. Kilenc óra lehetett, bent tettünk-vettünk a kis faházunkban, ám egyszercsak láttam a telefonomon (van egy sarki fény appom), hogy bekerültünk az északi fény zónába. Kimentem és az eget kémleltem. A horizont közelében gyanús fényeket láttam. Lefotóztam. S igen, zöld volt (innen lehet megkülönböztetni egy sima felhőtől, ha még gyenge), erre vártunk napok óta! Lélekszakadva rohantam vissza a házba, s odakiáltottam a többieknek, hogy mindenki dobjon el mindent és azonnal jöjjön ki. Nosza, élénkebbek lettek, mint egy hangyaboly. A csoportom megdöntötte a téli ruházatba való felöltözés világrekordját. Pár perc és máris kint álltunk a -20-ban szájtátva az eget bámulva. Először csak egy, majd két csík jelent meg az égen, s folyamatosan változott az alakja, intenzitása. Fél órát tartott a show, majd elhalványult, s mi visszamentünk a házba, hogy felolvadjunk s készüljünk a következő etapra. De aznap éjszaka (s később sem) már nem láttuk többet aurorát. Pedig a feltételek adva voltak, de hát ilyen a természet – csodálatos, ám kiszámíthatatlan…