Reggel nem kellett korán kelnünk, mert kivételesen az egész napot helyben, azaz a Pyha síközpont környékén töltöttük. Így volt időnk két, reggeli tornájukat végző, vagy csak testvéri civakodásukat produkáló mókusokat megfigyelni a házikónk ablakából. A szállásunk az erdőben az óriási fenyők között, igen vadregényes hangulatot árasztó helyen, egy helyes kis faházban volt. Kandalló, szauna, konyha teljes felszereléssel, nappali, mint egy normál családi ház. Mondanom sem kell, igazán remekül éreztük magunkat abban a két napban, amit itt töltöttünk.
A mai nap igen különlegesnek számított kis csapatunk számára, mind fizikai teljesítmény, mind komfortzóna tágítás tekintetében. Relatíve későn, 10-kor indultunk a túránk kiinduló pontjára, egy parkolóba, ahol buszunkat pár órás nyugalomba helyeztük. Mivel ma sem repkedtek az igazán nagy mínuszok (kb -5-6 fok lehetett), túl sok ruhát nem vettünk magunkra, de még egy részétől így is megszabadultunk fél órás sétát követően.
Arról még nem ejtettem szót, hogy nem annyira egyszerű, amikor az ember hirtelen azt érzi, hogy a reggeli tea (és ez csak az egyszerűbb eset) kikívánkozik. Elbújni az erdőben esélytelen, mert azonnal derékig süllyedünk, tehát marad a „nenézzhátralégyszíves” játék reménykedve, hogy nem jön arra egy vagány finn motorosszános fickó. Majd jön a hosszas vetkőzés, ami akkor a legizgibb, ha az ember kantáros sínadrágot visel és mondjuk tényleg hideg van (- húsz-harminc fok).
Először egy lankás, letaposott hóval borított területen bandukoltunk végig, mire 2 km múlva elértünk egy menedékházhoz. Itt feltöltöttük energiaraktárainkat: fehérjeszelet, szalámis szendvics, pirított magvak, kinek mihez fűlött foga, vagy inkább ki mit csomagolt el reggel a zsákjába. A háztól irány a tunturi, azaz a tarhegy. Itt már kellettek a hótalpak, mert elég mély hó borította a hegyoldalt. Én elöl mentem – de csak egy darabig, mert az utat törni igen fárasztó. Hótalp ide, hótalp oda, így is akár fél méterre (vagy még többre) besüllyedhet az ember. Aki hátrébb, mondjuk 4-5-ik helyen jön, az már szinte „sztrádán” halad, s fütyörészve menetelhet, míg elöl az ember a levegőt kapkodja, s kövér izzadtságcseppekben fürdeti arcát. Megfigyeltem, hogy elöl mindig sokkal ritkább oxigénben a levegő, mint hátul… 
Szerencsére a csapatban többen is jó kondiban voltak, így felváltva álltunk az élre. Ahogy egyre magasabbra jutottunk, úgy nőtt a hóréteg vastagsága is mind a fákon, mind a talajon. Aztán egyszercsak a megunhatatlan látványú jégszobor fák között találtuk magunkat. Mivel itt már kevés fa nő, a szél is tudja végezni hókupacnövelő munkáját. Így történhetett meg, hogy az elöl menő Kata (a neveket szándékosan megváltoztattam), hirtelen eltűnt a hóban. No nem fejbúbig, de kb combközépig. Ketten a segítségére siettünk, de hirtelen alattunk is beszakadt a hó. Végül csapatmunkával kiszabadítottuk magunkat a hó szorító vasmarkából.
Annyira felszabadultnak éreztük magunkat ezen a különleges helyen, hogy fetrengtünk, rohangáltunk a fotóban gyermeki kacajjal ajkunkon. Túl sokáig azonban nem élvezhettük a jégvilág vendégszeretetét, mert 4-re már egy másik kaland várt ránk, a jégfalmászás. Mire 12 km-rel később visszaértünk a buszhoz, a csapat fele annyira kipurcant, hogy úgy döntött elhalasztja a falmászással való közelebbi ismeretségkötést egy másik alkalomra. Így csak 4-en öltöttük magunkra a mászóbakancsot, hágóvasat, beülőt, sisakot s ragadtuk meg nemcsak az alkalmat, hogy egy új világba nyerjünk betekintést, hanem a jégcsákányokat is. A két helyi vezetőnk megmutatta, hogyan kell a jégfalon mászni. Hát, nagyon egyszerűnek tűnt. De csak tűnt, mert amikor mi léptünk a falhoz, hirtelen igen bonyolulttá vált az egész. Amit kezdőként elkövetünk, hogy karizomból próbáljuk megoldani a dolgot, pedig igazából lábmunka az egész és akkor az ember pikk-pakk felszalad, mint pók a falon.
Közben Holle anyóra rájött a takaríthatnék és dunnarázás, és sűrű havazás indult, miközben már csak a reflektorok világítottak a sötét hegyoldalban. Nagyon különleges hangulata lett hirtelen a helynek. Az elsőként mászó férfitársunk, Geri fantasztikus figyelemmel egész a fal tetejéig jutott, miközben a lányok is próbálgatták magukat, erejüket, bátorságukat a jégesésen. Én is sorra kerültem, s mivel nem először másztam itt (már „tapasztaltnak” számítottam), nekem is sikerült felérnem a csúcsig. Megfigyeltem, hogy pár évvel ezelőtt az első alkalommal fellépő torokszorító, haspréselő tériszonyom nagyon sokat enyhült, s már ezek a kellemetlen tünetek most nem jelentkeztek.
Amikor lejöttünk a falról, mindenki azon a véleményen volt, hogy szép volt, jó volt, de köszönöm ennyi. Aztán csak nekirugaszkodtunk mindannyian másodszorra is, mivel 3 különböző pálya is volt, és lehetett egy új utat mászni. Ezúttal a lányok is nagy magasságokban jutottak. Hiába, gyakorlat teszi a mestert vagy inkább mesternőt. Én is elindultam azzal a céllal, hogy csak félig mászok fel, aztán ha már ott voltam nem hátráltam meg és újra a csúcson találtam magam. Így másodszorra már azt a luxust is megengedhettem magamnak, hogy a helyes technikára figyeljek, s láss csodát tényleg sokkal kevesebb erőfeszítés előrejutni. Mindannyian boldogan, ám hullafáradtan veregettük meg egymás hátát, hogy a küldetést sikerrel teljesítettük. A nap végén örömmel vetettük be magunkat a szauna kellemes forróságába…
.
