Egy melegfrontnak köszönhetően egész éjjel szakadt a hó és erős szél fújt a mindössze fagypont közeli hőmérsékleten. Nem győztem kiásni az autót a 15 cm-es hótakaró alól. Azért az egyáltalán nem megszokott, hogy izgulni kell télen, nehogy az eső essen. Az elmúlt 15 év alatt egyszer fordult elő, hogy szemerkélő esőben túráztunk, ezúttal pedig még Lappföldre is +3-4 fokot jósoltak.
Délelőtt tízkor értünk a kutyafarmra, a kutyák már hangos csaholással, nyüszítéssel, „énekléssel” adták tudtunkra, hogy igyekezzünk, mert nekik már igazán mehetnékjük van. Azért várniuk kellett, mert első a biztonság, azaz egy gyorstalpaló 5 perces tanfolyam keretében megkaptuk a vezetési ismereteket, majd újabb 5 percben pedig a biztonsági szabályokat. Ilyen gyorsan vezetési ismeretekre még életünkben nem tettünk szert. Így hát irány a szán és irány a tajga. Mivel mi voltunk az első szános csapat, ezért a kutyák eszeveszett iramban kezdtek húzni, az elején fékezni is kellett, hogy az ember ne landoljon fejjel bele az első hókupacba. Útközben megálltunk, s a helyi vezetőnk kicsit átvariálta a kutyákat, hogy ne legyenek nagy sebességbeli különbségek a szánok között. Ha megáll a szán, a huskyk azonnal hemperegni kezdenek a hóban. Ám résen kell lenni, mert ha az ember nem áll a féken, akkor váratlanul azon találhatja magát, hogy a kutyák elvágtattak szánostul, emberestül (egy ember mindig a szánban ült) bele a végtelen tajgába, ő meg bandukolhat vissza a közel 2 méteres hóban, derékig süllyedve.
Velünk minden rendben ment a 10 km során, melyet szánnal tettünk meg. Utána meginvitáltak bennünket egy kotába (sámi kunyhó), ahol már ropogott a tűz és isteni finom rénszarvas szalámis szendvicset majszolhattunk, forró teával leöblítve. Desszertként még egy áfonyás helyi édességet is kaptunk, megkoronázva a farmon tett látogatásunkat. Két és fél órányi vendégeskedés után nehézkes búcsút vettünk a közel 80 kutyától, s átautóztunk Lappföld legkisebb nemzeti parkjába, hogy megkeressük a jégszobor fenyőket. Ezek a jégszobor csodák akkor alakulnak ki, amikor kellően hideg van és a levegő nedvességtartalma kifagy a fenyőkre. Ez akár napi 10 cm növekedést is jelenthet, s végül 2-3 tonna hó és jég borítja a fákat, egy igazi mesevilágot varázsolva a tájba.
Csak remélni mertük, hogy meg is találjuk őket, mert a helyiek szerint többször is plusz fokok szállingóztak az elmúlt időszakban, ami gyilkos a jégcsodákra nézve. Az út menti fenyőket csupán az előző éjszaka hullott hó borította, s a hegycsúcs is csak 460 m magas, így nem tudtuk mire számítsunk. A parkolóból hótalpat csatoltunk (a csapat életében ekkor viselt először ilyen „lábbelit”, de szuperül tudták használni, senki nem bukott orra), s elindultunk a csodás lucfenyő erdőben, amin nagyon kevés hó virított. Aztán ahogy közeledtünk a csúcs felé, úgy lett egyre több és több hó a fákon. Mire elértük a 2 km-re levő menedékházat, már határozottan sok hó borította az ágakat. Ekkor még a nap is megmutatta egy pillanatra fénylő arcát, hogy aztán szégyenlősen vissza is bújjon a felhők mögé. Felpillantottunk a pár száz méterre levő csúcs felé és örömmel nyugtáztuk, hogy bár nem sok, de azért van pár jégszobor itt-ott. Nagy kő esett le a szívemről, mert ez Lappföld egyik fő látványossága, s nehogy már ne tudjam az élményt megosztani a barátaimmal…
A menedékházban gyors pihenőt tartottunk: szendvics, tea, s már indultunk is a vakítóan fehér, szűz hóban toronyiránt a csúcs felé. Útközben egy kutya, egy öreg bölcs vagy épp egy háromfejű sárkány formájú alak figyelt minket… A hegytető felé közeledve már igen erős szél fújt, de ez sem zavart minket, vidáman rohangáltunk fenyőtől fenyőig vagy épp hemperegtünk a hóban. A látvány semmihez sem fogható: a távolban alattunk egy óriási tó nyújtózott, a lucfenyők gyertyaszerűen meredtek az égnek, miközben a felhők mögül meg-megcsillant némi napsugár is. Az ember azt kívánja ilyenkor, bár örökké tartana ez az érzés…
A csúcsról visszaereszkedve egy kis barna futkározó valamit vettünk észre. Kiderült, hogy egy kis cickány, aki próbált elbújni előlünk hol a hótalpunk alá, hol egy hókupacba. Azért van élet ezen a jégbe fagyott világban is. A túra után még 2 óra autókázás várt ránk, hogy a sarkkört átlépve eljussunk a Pyha nemzeti parkba.
A szálláson mindig ugyanaz a rituálé zajlott: vacsorakészítés és szaunázás, mivel a finn házak ugyanolyan alaptartozéka a szauna, mint mondjuk a WC vagy a konyha.
