Az egész napos utazás után a Botteni-öböl partján szálltunk meg éjszakára. Ekkor -10 fokot mutatott a hőmérő, ami teljesen megszokott ilyenkor. Reggel felébredve minden csodaszép hófehér lepelbe burkolózott. Végre igazi tél! – ujjongtunk. Először a szomszédba utaztunk egy laza 120 km-t. Igen, nem elírás. Tényleg a szomszéd. Aki Skandináviába utazik, annak át kell írnia magában a közel s távol fogalmát, merthogy olyan nagyok a távolságok. Egy-két órás utazás az említésre sem érdemes kategóriába tartozik.
Így hát reggel 8-kor beszálltunk a kisbuszba és nekivágtunk a meseszép tájnak, hogy a „szomszédos” településen levő vadasparkban ismerkedjünk az északon élő állatokkal. Vasárnap lévén alig-alig találkoztunk autóval. Az utolsó 80 km-t a parkig teljes magányban tettük meg. Nyitásra már a kasszánál álltunk, hogy még a mindent elárasztó kínai turisták előtt
bemehessünk. Sikerült a pole pozícióból rajtolnunk, így a park ébredező állatai velünk találkozhattak először. Mindannyian egy-egy bobot magunkévá tettünk, ugyanis itt az a klassz, hogy kölcsönözhetünk bobokat, amikkel aztán a lejtős részeken (merthogy van bőven a domboldalra települt állatkertben) eszeveszett száguldást művelhetünk, mint a gyerekek. A csapat minden tagja benne volt a mókában. Néztek is nagyot a ferdeszemű látogatók, amikor az utolsó nagy lejtőn mind a 7-en egyszerre kacagva megindultunk. Alig győztek félreugrálni. Közben egy igazi hókunyhóba (iglu) is betértünk egy kávé erejéig. Itt inkább a jeges élmény dominált, semmint a kávé íze, mely az erősen felejthető kategóriába
tartozott.
A vadaspark után egy újabb szomszédba ugrás (1,5 h autózás) következett. Útközben a magányunkat egy hosszú kocsisor törte meg. Nem tudtuk mire vélni a dolgot, mert itt ez igen szokatlan látvány. Aztán kiderült, hogy egy gyászmenet kellős közepébe csöppentünk. Megelőzni őket reménytelen volt, így mi is beálltunk a sor végére. Szerencsére egyszercsak lekanyarodtak egy mellékútra, s mi zavartalanul folytathattuk utunkat Finnország legszebb szurdokáig. Közben
beborult, s szép lassan szállingózni kezdett a hó a csupán -1 fokban. Már csak 3 km-re voltunk a parkolótól, amikor az egysávos mellékúton két óriási busz állta utunkat. A sofőr annyit közölt velünk, hogy nem tudunk továbbmenni, mert egy másik busz árokba hajtott s két másik is még ott ragadt, így kb fél órát várnunk kell. Na tessék, már csak ez kellett. Eleve versenyt futunk az idővel, ugyanis fél 5-kor már lemegy az amúgy is felhők mögé bújt nap, s akkor aztán nézhetjük a csodás jégzuhatagokat… Sokat nem fogunk látni belőlük. Ültünk a buszban, s vártunk, közben egyre több autó érkezett az amúgy is szűk útra. Végre megjelent egy nagybusz, de korán örültünk, mert még kettő hátravolt. Közel egy órát várakoztunk, mire nekiindulhattunk. Mi mentünk elöl, mögöttünk vagy 4 másik autó. Aztán hirtelen szembejött még egy nagybusz az egysávos úton, méghozzá egy enyhe emelkedő közepén. Oldalt hatalmas hófalak, 10 cm frissen esett hó az úton. Se előre, se hátra, mivel mögöttünk is ott sorakoztak az autók. Hát ez necces lesz – gondoltam. Átadtam a kormányt és kiszálltam, hogy közlekedési rendőrt játsszak, mivel fel kellett oldani a sakk-matt helyzetet. A mögöttünk levő autót, tolatásra késztettem a lejtő aljáig, a mi buszunkat a mélyebb hó irányába tereltem, s kb milliméterekre elhaladhatott a nagybusz mellettünk. Igen ám, de mi meg az emelkedő közepén álltunk s kipörgött a kerekünk, így teljesen vissza kellett gurulni a lejtő aljába, hogy lendületet szerezhessünk. Szerencsére sikerült nekiiramodni, így meg sem álltunk a parkolóig. Mivel már elég későre járt, így gyakorlatilag csak mi kirándultunk a jégzuhatagokkal tarkított kanyonban. Hatalmas hó fogadott minket, mindenfelé bókoló fenyőkkel. Méltó nyitánya volt ez a bemelegítő 5 km-es túra lappföldi utazásunknak.
