Már a sokadik csoportom viszem Lappföldre, ám mindig ugyanaz a kérdés merül fel az utazók részéről. Mit vigyek magammal? Elég lesz a ruhám, hogy ne fagyjak halálra az északi hidegben?
A résztvevőkkel mindig részletesen átbeszéljük, hogy milyen felszerelésre van szükség. Akik rendszeresen járnak síelni, azok előnyben vannak, mert a sízés során használt ruházat alapvetően megfelelő az északi utazáshoz is. Ha a természetben is akarunk túrázni, akkor egy hótalpat feltétlenül vinnünk kell, hacsak nem akarunk egész nap derékig érő hóban vakond módjára közlekedni.
Mostani csoportommal is megbeszéltük a felszerelés minden apró részletét, aztán az utazás előtti pár hétben égtek a drótok: folyamatosan jöttek az üzenetek, kérdések, a boltokban készült fotók hálózsákról, matracról, kesztyűről, zokniról, aláöltözetről, hogy vajon jó lesz-e. Mivel egyéni érzékenységek is vannak, azaz ki jobban, ki kevésbé fázós, ezért nehéz megmondani, hogy adott bakancs vagy kesztyű kiállja-e majd a próbát. Ez már csak a helyszínen fog kiderülni, esetleg itthon, ha valaki beül egy hűtőkamrába. 🙂
Nekem, aki már másfél évtizede járom télen a sarkköri tájakat, teljesen megszokott és természetes, hogy mit kell magammal vinnem, de minden bizonnyal érdekes kihívás a felszerelés beszerzése azok számára, akik még a közelében sem jártak a sarkkörnek, s valójában elképzelni sem tudják, hogy mi vár rájuk.
Fellélegezhetünk, sikerült mindent beszerezni, de nem sokáig tart az öröm, mert jön a következő kihívás – a pakolás. Azaz mindezt a rengeteg felszerelést, kabátostul, csizmástul, hótalpastul bele kell szuszakolni 20 vagy 23 kg-ba, reptársaságtól függően. Egyébként nem is annyira nehéz, vannak praktikák, amikkel fel lehet vinni a repülőre tetemes mennyiségű cuccot. 🙂
Mi ezúttal heten utaztunk, s szombat este fél 9-kor kellett Lulea parányi, de nagyon hangulatos repterén találkoznunk. Ahányan voltunk, szinte annyiféle útvonalon érkeztünk: hol egyazon repülőn, hol másikon utaztunk. A Budapest és Lulea között megtett repülési útvonalunk leginkább egy Burda szabásmintához hasonlított. Ennek volt köszönhető, hogy társammal kis híján lekéstük Münchenben a csatlakozást, mert másik két barátunknak 4 óra átszállási ideje volt, s én el is felejtettem, hogy mi másik járattal megyünk Stockholmba, s én is lazára vettem a figurát. Tisztára szerencse, hogy egy isteni sugallat hatására elővettem a jegyeinket, s megdöbbenve láttam, hogy kb 45 percünk van a beszállásig, úgy, hogy egy fél órányira levő terminálra kell átsétálni. (A 4 óra pihinket mi a svéd főváros repterén töltöttük. ) Azért nagy blamázs lett volna, ha a túravezető lekési a csatlakozást, mert elnézi a jegyét. Aztán a csoport mehet maga ahogy akar. 🙂
Szerencsére a nap végére mindenki megérkezett csomagostul, hótalpastul, s immár vidáman hajtottunk első szálláshelyünk felé a Botteni-öböl partján.