Ezt a történetet csak Viki elbeszéléséből tudom, mert ekkor még nem ismertük egymást. Íme, ahogy ő emlékszik vissza: Őszintén szólva, nem rémlik pontosan, hogyan kezdődött. Csak azt tudom, hogy az ifjúsági gitárzenekarunk (merthogy szabadidőmben gitározok is) az ezredforduló évében lehetőséget kapott, hogy a norvégiai Trondheimben részt vegyen az ifjúsági zenei fesztiválon és attól fölöttébb lelkes lettem. Nem tudtam megmondani, miért, de ott legbelül éreztem, hogy a
helyemen vagyok.
Aztán egyszer csak ott találtam magam a nyitóünnepségen, a város óriási sísáncának nézőterén tízezer másik zenekedvelő társammal és élvezettel lestük, ahogy az erdőből hirtelen előbukkanó manók és trollok léccel a lábukon száguldanak a lejtőn. A látvány magával ragadott, ráadásul az egészhez két dobverővel egy festékes dobozt püföltünk mind a tízezren. Lüktetett, vibrált a levegő s mi együtt lélegeztünk a hellyel.
A kint töltött pár nap során egy Norvégiában élő skót fickó felajánlotta, hogy két fellépés között elvisz engem, s egyik zenekari társamat a város környéki erdőbe. Bár esős, szomorú idő volt, az ámulattól mégis leesett az állam, ahogy megpillantottam egy tavacskát a közepén fenyőkkel borított parányi kis szigettel, ahogy az autó előtt feltűnt egy borz, és futott tovább, az út mentén vigyorgó mesegombákról nem is beszélve (hivatalos nevén légyölő galóca).
Végérvényesen és visszavonhatatlanul beleszerettem a képeslapra illő tájba, ami számomra korántsem zord, ám annál változatosabb. Ott és akkor eldöntöttem, hogy visszatérek hátizsákkal (itt született meg benne a vágy, hogy egyszer majd rám találjon) és bakanccsal a lábamon, ezért három évvel később beneveztem egy három hetes körutazásra. Így jutottam el a sarkkörön túlra, egészen a festői szépségű Lofot-szigetekig. Mivel az utazás nagy részében ömlött az eső, ez megerősített abban a hitemben, hogy ezt az országot jó időben is látni kell. De erre már nem vártam újabb 3 évet, mivel a következőben visszatértem….